Felnőtté válás és a Valentin-nap

mert az első társállatom, a kedves kis Körtike épp ma egy éve, hogy olyan utazásra indult, ahova nem kísérhettem el. Útra kelt két évnyi fájdalom, betegség, küzdés és élni akarás után. Azt hiszem, az alatt a két év alatt lettem igazán felnőtt. Amikor az egy milis fecskendőből etettem, amikor takarót raktam a fekhelyére, amikor a fekélyes talpacskáját ápoltam, vagy amikor a frissen műtött fülecskéjét tisztítottam. Akkor lettem igazán felnőtt, amikor először szembesültem azzal, hogy talán egyik napról a másikra veszíthetem el a közeli barátomat, aki bár nem tud beszélni, és válaszolni is csak a maga módján tud kérdésemre, de aki mindig ott van, mindig puha, és mindig vár a szeretetre. Akkor lettem igazán felnőtt, amikor először kellett az élete vagy halála felől döntenem, és akkor, legelőször az életét választottam. És akkor lettem igazán felnőtt, amikor két évvel később, tavaly ilyenkor, hogy a végső méltóságát megőrizhesse, és a további fájdalmaktól megkímélhessem, a halála mellett döntöttem. Akkor lettem igazán felnőtt, amikor képes voltam félretenni a saját önös vágyaimat még egyszer utoljára, hogy megkérdezzem tőle, hogyan végződjön a mai este, és a saját félelmeimet is félretéve kiolvastam a szeméből a választ. És ahogy a legelső találkozásunkkor a karomba vettem, és köszöntem neki, az utolsó találkozásunkkor ugyanúgy a karomba vettem, elköszöntem tőle, és hagytam, most már hadd aludjon.

A másik szemem viszont nevet, mert pont egy éve ezen a napon, nem sokkal Körtike utazása után a világra jött egy fehér kiskutya, akiről akkor én még nem is tudtam.

Egy fehér kiskutya, akit azon a napon még nem ismertem, nem tudtam a létezéséről, és ilyesformán nem is akartam. Az a fehér kiskutya, aki tudta, hogy nem maradhat örökké a kutyamamájával, ezért az első találkozunk során kiválasztott, hogy akkor ezentúl legyek én az ő embermamája. És mivel pici volt és puha, és nagyon udvariasan kért (épp csak a babanyelvével nyalogatta a kezem), nem tehettem mást, mint beengedtem őt az életembe és a szívembe. Azt hiszem, ő volt Körtike utolsó ajándéka.

És tudom, hogy ha Körtike most lát minket, elégedetten muszog egyet a bajuszával, megnyugszik, hogy nem maradtunk állat nélkül, és kilopja a konyhából a répát.